Hűha. Ideje átváltani téli módra :D vagy is ideje frissíteni. Két hét karácsonyig. Még nem gondoltam ki mit  adok a szeretteimnek karácsonyra asszem kezdhetek pánikolni :) Bár sajnos a karácsony már rég nem arról szól, amiről kéne, hogy szóljon. Elveszünk a részletek között, holott ez az ünnep a szeretetről szól (és még tudjuk miről, kiről, ebbe most nem megyek bele). Ha csak kényszerből veszel ajándékot, vagy nyűg neked az egész akkor feleslegesen frusztrálod magad. Nem az a lényeg, milyen drága, milyen jól néz ki az ajándék, ha érzéssel adod, készíted, vagy az ajándékozottra szeretettel gondolva vásárolsz, hidd el te is jobban fogod magad érezni. Örömöt okozni könnyű. Persze aki telhetetlen, annak mindegy mit kap, nem lesz elégedett. Lehet az drága kütyü, a legújabb telefon, cipő, akármi. Ha mohón kapdosol utána, nem marad a "markodban", eltűnik, mint ahogy a víz kifolyik az ujjaid közül.
Mielőtt még többre áhítoznál, néz körbe, hogy mennyi mindened van, hogy körülvesznek a szeretteid. Becsüld meg őket jobban, becsüld meg amid van, mert bármikor elveszítheted.
 Nah jó elég a bús dolgokból. Jöjjön valami vidám.
Aliz barátnőm és párja, Jácint, jelenleg Indiában tartózkodnak, beutazzák az országot. Jó, mi? Én is szívesen utaznék. Szóval blogot is csinálnak az ott szerzett élményeikről. Próbálnak minden nap bejegyezést írni, ám ott, nyugathoz képest, más az internet szolgáltatás, hol van internet hol nincs, mint a mesében. Nah jo lépek, ha érdekel titeket kalandozásuk, kövessétek figyelemmel őket. Itt a blog címe:  http://alizjacint.wordpress.com/

Bolond nap!

Hát kicsit rövidke lett, a következő már hosszabb lesz ígérem. Remélem nem lett összecsapott, így este tizenegy fele nem úgy fog az agyam, mint napközben. Azért jó olvasást. 

A mai napom is úgy kezdődött, mint eddig az összes. Megint csak furcsa álmaimból ébredve, izzadtságban úszván kapkodtam levegő után, fuldoklókat megszégyenítve. - A pokolba! – Dühösen túrtam zilált tincseim közé. Unalmas és idegőrlő folyton így kelni. A takarót az ágy végébe rúgva, a párnát pedig a szoba sarkába hajítván ugrottam ki ágyikómból. Ám a jó modor plusz rendszeretetem nyakon csípett, mondván ne legyek trehány. Így a helyére igazítván az ágyneműt, a fürdőbe menet végeztem el a szokásos reggeli nyújtózkodást.

Fogkefe használata közben a guggolós gyakorlat került sorra. Ötvennél megállva, kifújtam magam, egy adag fogkrémet köpve a mosdóba újra kezdtem a számolást. Száznál megismételvén az előző mozdulatot, azon kattogott - állandóan pörgő elmém, mi vár ma rám. A százharmincadiknál már kombináltam összevissza, a saját agyamra mászván. Az utolsó guggolásnál – ami a százötvenedik – kórosan hibbantnak lettem nyilvánítva önnönmagam által.  A fogmosást befejezvén, az őrület határán egyensúlyozva fogtam a fekvőtámaszokba. Szintén ötven – pihenő – száz – pihi – százötven. Bár amikor először kezdtem, csak harmincig jutottam, a karjaim felmondták a szolgálatot, így kiterültem, mint egy béka, akit elcsapott az autó. Carlos ebben a pózban bukkant rám a fürdőszoba kövén. Rázta a kacagás, amikor meglátott. Mire végre kiröhögcsélte magát, a vérnyomásom az egekbe szökött. Azt mondta, félórát késtem a reggeliről, már féltek, hogy valami baj történt velem és őt küldték kutasson fel. Azóta folyton előjön ezzel a sztorival. Igen, nagyon vicces én is röhögni szoktam rajta, de valahogy akkor nem volt valami szórakoztató.

Nah szóval mielőtt végképp a hajad tépnéd, ki a franc vagyok név szerint, elárulom. Robin vagyok, pontosabban Robin Aurora Whitney. Rendre – a hülye fiúk, alias, Dimitre, Hugh, Kenton, Orestes és Carlos – Whitney- nek szólít, rájuk hagyom. Régebben kézzel-lábbal hadakoztam, pedzegetve, Whitney a vezetéknevem, bár keresztnévként is szerepel a világon. Huh, a fiúk. Ők egy külön állatfaj, tulajdonképp határozottan állíthatom – mivel közöttük nőttem fel – egy másik bolygóról szalajtották mind az ötöt. A fekvőtámaszokkal végezvén, a földre ejtettem az alsóneműt és a hálóinget. Oh, bocsánat, a hálóingnek titulált – a  sok mosástól lassan átlátszóvá vált – apám régi ingét. A zuhany alól kellően felfrissülve léptem ki. A szekrényből elővarázsoltam a sötétkék farmerem, és egy bordó kockás, direkt az alakomra szabott inget. Jó, nem úgy nézek kint egy plázacica, de ide a farmra tökéletesen megteszi. A kényelem mindenekfelett. A hajam levágattam, apám majdnem sírva fakadt a látványára, anyámnak meg tetszett a fazon. Elegem volt a hosszú hajból, ráadásul „drága, kedves, cukimuki” exem – gondolhatjátok milyen édibédi lehetett – imádta a fenékig érő hajam. Ő szerinte csak akkor nő egy nő, ha hosszú a haja. Dacból azért is levágattam jó rövidre, tisztára fiúsra, mire fatus berágott és kerek egy hónapig nem volt hajlandó beszélni velem. Kénytelen voltam megnöveszteni, de akkor bubisra csinálta a fodrász, amire papa már rábólintott. Nem mintha mindenben tőle függnék, csak utálom, hogy ha haza utazom, be van rám sértődve. Apropó a szénaboglya a fejemen vörös színű, és szeplős vagyok, ezért gyűlölöm a nyarat, mert még erősebben látszódnak.

Nah elég az ömlengésből munkára fel. Ma nyolc tanítvány érkezik, ezek közül csupán kettő gyerek, a többi felnőtt. Höh, az intelligencia szintjük bizony nem nőtt meg velük együtt. Vagy azé jönnek, hogy a seggemet stíröljék, vagy pedig fel akarnak szedni. Könyörgöm, én lovasoktató vagyok, nem prosti! Hiába játszom a jégkirálynőt, nem segít, sőt csak jobban feltüzeli őket. A fiúk mindig megvédenek, ha kell, ám általában megbirkózom a feladattal. Ez az egy előnye az öt pasival való együtt lakásnak, semmi más! Takarítani luxus, főzni szintén. A szennyest azért kirakják, de többet ne is várjak tőlük. Anno amikor apuval és Hugh-val (ő a bátyám) idejöttünk nagyon zárkózott kislány voltam. Akkoriban halt meg édesanyánk. Charles Whitney-nek óriási csapást jelentett imádott felesége elvesztése.  Akit most anyámnak nevezek, Amanda Cole. Apa 8 éve ismerte meg általunk, én hoztam össze őket. A részleteket később. Szóval ne tessék félreérteni, az öt fiú, akivel együtt lakom mind rokon. Mint már tudjátok Hugh a bátyám, Carlos és Orestes ikrek, anyám nővérének fiai. Dimitre kicsit távolabbi rokon, nagyapám fivérének unokája. Kenton pedig apám húgának fia. Visszatérve a valóságba, elindultam az emeletről a konyhába. Érdekes módon én voltam az első. – Mi a fene? Hol vannak a fiúk? Eddig mindig előbb keltek fel nálam.

Kinéztem az istállókba is, de se hírük se hamvuk. Ennyire nem fáradhattak el tegnap. Egyszer csak dühös lépteket hallottam ledübörögni a lépcsőn. Nini, egy lélek! Felkuncogva megálltam a konyha boltívének takarásában, bár nem kellett, akkor se láttak volna, ha a lépcsőn álldogálok. Félig felöltözött csitri viharzott el mellettem, hangosan szitkozódva. Utána egy alsógatyás Kenton rohant.  – Várj meg Izzy, nem úgy van, ahogy gondolod! Véletlen csúszott ki a számon a barátnőd neve, esküszöm!

Számra tapasztott kézzel próbáltam visszafogni a röhögést. Minden vasárnap ez a szitu, csupán bigék cserélődnek, és eskü egyre fiatalabbak. Nem is kell bevonszolnom magam a városba, akad itt szórakozás bőven, csak ki várom a vasárnap reggelt és huss, adott a mozi. Kaján vigyorra húzva a számat caplattam a bejárat felé, frászt hozva Kenre, aki immár kétszáz wattos mosollyal, büszkén lépdelt a folyóson, engem észre se véve. Elé toppanva rá ijesztettem, mire kicsit sem férfiasan sikoltott.  – A k*va életbe Whitt! – ordítva tántorodott a falnak.

- Így jár, aki tilosban jár - fuvoláztam vidoran, majd elkomorultam. - Kenton Jordan! Tudod te hány éves? Autót vezethet már? - Bambán méregetve, zavarában egyik lábáról a másikra állt.

- Szóval még éppen csak elmúlt tizenhét - állapítottam meg elmésen. - Figyu, nem vagyok erkölcscsősz, viszont könnyen a sitten találhatod magad. Csekkoltad egyáltalán a korát?

- Azt mondta elmúlt huszonegy – motyogta már cseppet sem büszkén. Pahh, hát persze hogy hazudnak a korukról. Megesett a szívem szegényen, mert teljesen nem vagyok ám gonosz, csak egy egészen pindurit. Vállát átkarolva húztam a konyha felé. Nem zavart, hogy csupán alsónadrágban kullog velem, pasasok között nőttem fel, attól se rebbenne szemem, ha pucéran parádézna itt. Viszont őt feszélyezte a dolog, aminek hangot is adott. – Előbb pőreségemet takarnám el, utána reggeliznék, ha nem bánod – vállamat meg vonván, immár egyedül kanyarodtam az ebédlőbe. Milyen szemérmes lett. Addig páváskodott egy szál kis gatyában, amíg meg nem látott. Tök könnyű zavarba hozni a fickókat, számomra legalább is.

Mire mindenki előkerült, a palacsinta is kész lett. Ahogy leültünk enni, hogy Ken kompenzáljon, a tisztelt publikum elé tárta sivár magánéletem részleteit. Hugh is hozzá tett ezt azt, amit nem vártam volna tőle.

- A szentségit Kenton! És Hugh, mindennek van határa! – kelt ki magából Carlos. – Ha nem böki a szemeteket, akkor elmagyarázom. AZ ASZTALNÁL ESZÜNK! NEM SZEXRŐL BESZÉLGETÜNK! Zöld? Amúgy igazad van - erre fulladozva kaptam a vizespohárhoz.

Miután visszanyertem légzőszerveim felett az uralmat, magamból kikelve csaptam a fafelületre. – Még is mit képzeltek rólam, ti perverz állatok?! Az én dolgom kivel dugok és kivel nem, nem tartozom számadással senkinek, úgyhogy pofa be!

- Momentán már egy éve nem dugtál senkivel – szólalt meg Dimitre. Ezzel feltette az ire a pontot. Éreztem, a pumpa feltornászta magát bennem az egekig. Általában nagyon nehezen érik el nálam, hogy elszakadjon az a bizonyos cérna, ám most megtörtént.

- Hétfejű sárkány tüze legyen veletek, kifelé! Pusztuljatok innen a dolgotokra, tűnés! Elég zöld? – Hangom kezdte elérni az ultra magas c-t. Megszeppenten egymást lökdösve rohantak ki a konyhából, mit rohantak, úgy siettek, mint akiket tüzes vassal szurkálnak. Rekord sebességgel kiürítettem a helyiséget. A mérgem szintén távozott a srácokkal együtt. Fejemet a tenyerembe temetve rázott a kacagás. Azt hittem dögunalmas nap ígérkezik, erre tessék, és még dél sincs. Mi lesz itt még? Ha ezt Miu-nak elmesélem, könnyesre röhögi magát. Jah igen Mitsuharu Kunda a valódi neve, ám ezt senki nem tudja kimondani, Miu Kundának hívjuk, állatorvos és egyetlen barátnőm.

A napnak koránt sincs vége, így nekifogtam eltakarítani a farkashorda után. Tízre jön az első tanítványom, hét éves fiúcska. Először fog lovon ülni, bár nem újdonság számára találkozni ezekkel a csodálatos négylábúakkal. Oh, elfelejtettem említeni, én speciális lovakkal is dolgozom. Sérült, vagy fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkozom két sima lovaglóóra között.  Megismertetem őket az állatokkal, majd később fel ülhetnek rájuk, így egy csöppnyi izgalmat vihetek egyhangú kis életükbe. Csak tisztelni, becsülni tudom, azt az élni akarást, életszeretetet, ami belőlük ösztönösen árad. Még tudnak lelkesedni, úgy örülni valamilyen apróságnak, mintha hatalmas és drága ajándékot kapnának. Imádok velük dolgozni.

A benti takarítással végezvén, az istállók felé vettem az irányt, ám azt valaki, vagy valakik már kitakarították. Hm, a fiúk próbálnak kiengesztelni, ami most nem fog sikerülni. De nem látom őket sehol. Úgy tűnik, nem akarnak a szemem elé kerülni, amit nem csodálok. Soha nem csináltam még ekkora patáliát, ám ideje volt helyre billenteni a társaságot, kezdtek nagyon elkanászodni. 

Friss érkezik... majd

Halihó! A történet első fejezetét ma felteszem. Címet is kéne neki adni, de addig még nem jutottam el. :D Jah hogy miért is írom ezt a bejegyzést? Hát kérlek szépen (tudom a hát szóval nem kezdünk mondatot, de kit érdekel) azért mert kiakaszt néhány ember. Általában semmi bajom az emberekkel, szeretem tanulmányozni őket, beszélgetni velük. Ám amikor elönti őket a "sárga epe", alias irigység, legszívesebben menekülőre fognám. Az irigységgel addig semmi baj, amíg egészséges keretek között tartjuk. Amikor még arra inspirál minket, tegyünk azért, hogy nekünk is legyen ez-az, vagy szeretnénk úgy kinézni, mint a másik. Oho, de amikor ez az irigység magasabb szintre lép, ott kezdődnek a bajok. Jobb legyen neked azért tenni akarsz, ám túl hamar szeretnél eredményt látni, és mikor úgy érzed nincs, feladod. Jönnek a kifogások. Majd leoltod a másikat; biztos olyan módszerekkel érte el a sikert, ami számodra nem erkölcsös. Most azt gondolod én nem voltam ilyen, pedig igen. Évekbe telt mire eljutottam oda ahol most vagyok, vagyis bevallottam magamnak... lusta dög vagyok fogyni. Pedig tudnék, csak még nem akarom eléggé. Nem hidd hogy halandzsázok, mert nem. Az életed rajtad múlik. Persze vannak dolgok amiket nem kerülhetünk ki, amiket meg kell tapasztalnunk, ám ebbe nem mennék bele részletesen, ez már más lapra tartozik. Nah jó befejezem a szófosást, csupán el makogom a lényeget. Ne kifogásokat keress, hanem az okokat, hogy miért nem tudod elérni azt amire vágysz. A kifogás nem maga az ok. Jah és az utolsó: mielőtt leoltasz valakit, gondolkozz el, fordított helyzetben neked hogyan esne, amikor inspirálni akarsz, elveszik a kedved az egésztől. Nem mondom, hogy egyesek mindig helyesen cselekszenek, de legalább tesznek valamit önmagukért. Ne várj a csodára, a csoda benned van, csupán elő kell hívnod. Hogy hogyan? Arra neked kell megtalálnod a választ. Nehéz, de senki se mondta: könnyű lesz.  Csak ennyit akartam. Jól összezavartam valakit? Remélem nem. Se megsérteni, se megítélni se akartam senkit. Nem az én reszortom. Ám ha megtörtént, bocs mindenkitől.  Bár lehet, hogy így is megkapom a magamét (fejmosás, negatív kritika), már ha olvassa valaki a blogomat.
bye-bye

Egy új sztorin dolgozom most. Egy kis csemegét hoztam belőle nektek. Ha jól haladok vele, akkor minden héten többször lesz friss, ha nem akkor is legalább egyszer próbálkozok frissíteni.

A mai napom szintén úgy kezdődött  mint eddig az összes. Megint csak furcsa álmaimból ébredve, izzadtságban úszván kapkodtam levegő után, fuldoklókat megszégyenítve  - A pokolba! – Dühösen túrtam zilált tincseim közé. Unalmas és idegőrlő folyton így kelni. A takarót az ágy végébe rúgva, a párnát pedig a szoba sarkába hajítván ugrottam ki ágyikómból  Ám a jó modor plusz rendszeretetem nyakon csípett, mondván ne legyek trehány. Így a helyére igazítván az ágyneműt, a fürdőbe menet végeztem el a szokásos reggeli nyújtózkodást.

Fogkefe használata közben a guggolós gyakorlat került sorra. Ötvennél megállva, kifújtam magam, egy adag fogkrémet köpve a mosdóba újra kezdtem a számolást. Száznál megismételvén az előző mozdulatot, azon kattogott - állandóan pörgő elmém, mi vár ma rám. A százharmincadiknál már kombináltam összevissza, a saját agyamra mászván. Az utolsó guggolásnál – ami a százötvenedik – kórosan hibbantnak lettem nyilvánítva önnönmagam által.  

A fogmosást befejezvén, az őrület határán egyensúlyozva fogtam a fekvőtámaszokba. Szintén 50 – pihenő – 100 – pihi – 150. Bár amikor először kezdtem, csak harmincig jutottam, a karjaim felmondták a szolgálatot,  így kiterültem mint egy béka, akit elcsapott az autó. Carlos ebben a pózban bukkant rám a fürdőszoba kövén. Rázta a kacagás amikor meglátott. Mire végre kiröhögcsélte magát, a vérnyomásom az egekbe szökött. Azt mondta, félórát késtem a reggeliről, már féltek, hogy valami baj történt velem és őt küldték kutasson fel. Azóta folyton előjön ezzel a sztorival. Igen, nagyon vicces én is röhögni szoktam rajta, de valahogy akkor nem volt valami szórakoztató. 

Nah szóval mielőtt végképp a hajad tépnéd, ki a franc vagyok név szerint, elárulom. Robin vagyok, pontosabban Robin Aurora Whitney. Rendre – a hülye fiúk, alias, Dimitre, Hugh, Kenton, Orestes és Carlos – Whitney- nek szólít, rájuk hagyom. Régebben kézzel-lábbal hadakoztam, pedzegetve, Whitney a vezetéknevem, bár keresztnévként is szerepel a világon. Huh, a fiúk. Ők egy külön állatfaj, tulajdonképp határozottan állíthatom – mivel közöttük nőttem fel – egy másik bolygóról szalajtották mind az ötöt. A fekvőtámaszokkal végezvén, a földre ejtettem az alsóneműt és a hálóinget. Oh bocsánat, a hálóingnek titulált – a  sok mosástól lassan átlátszóvá vált – apám régi ingét. A zuhany alól kellően felfrissülve léptem ki. A szekrényből elővarázsoltam a sötétkék farmerem, és egy bordó kockás, direkt az alakomra szabott inget. Jó, nem úgy nézek kint egy plázacica, de ide a farmra tökéletesen megteszi. A kényelem mindenekfelett. A hajam levágattam, apám majdnem sírva fakadt a látványára, anyámnak meg tetszett a fazon. Elegem volt a hosszú hajból, ráadásul „drága, kedves, cukimuki” exem – gondolhatjátok milyen édibédi lehetett – imádta a fenékig érő hajam. Ő szerinte csak akkor nő egy nő, ha hosszú a haja. Dacból azért is levágattam jó rövidre, tisztára fiúsra, mire fatus berágott és kerek egy hónapig nem szólt hozzám. Kénytelen voltam megnöveszteni, de akkor bubisra csinálta a fodrász, amire papus már rábólintott. Nem mintha mindenben tőle függnék, csak utálom, hogy ha hazautazom be van rám sértődve. Apropó a szénaboglya a fejemen vörös színű, és szeplős vagyok, ezért gyűlölöm a nyarat, mert még erősebben látszódnak....

TE. JÓ. ÉG. Egy éve és egy hónapja kezdtem el ezt a blogot. Hogy elrepült az idő. Hová tűnt a tavalyi év?! Ki lopta el? :D Kész őrület. Jujj, most eszméltem rá, hogy 3 hónap és 24 éves leszek! Vén kripli, bár aki nem érzi annak magát az nem is lesz soha az. Még nem is írtam, kaptunk egy kiskutyát. Édes, cuki meg miegymás, viszont "égetni valóan rossz" :D alig lehet vele bírni. Egyébként imádom, oda nem adnám senkinek, az holt biztos! Jah megint azt csinálom ami szokásom, gyorsan váltogatok a témák közt, de ez van. Aki elfogad ilyennek, meg olyannak, az oké, ám ha valaki nem.... annak ott az átvitt értelemben vett ajtó valahol, tessék távozni rajta, pá-pá. :)
Fura nyűgjeim vannak, [egyszer majd erre is kitérek :D ] hm... attól függ kinek mi a fura. Embere válogatja. Nah jó lelépek. bye-bye.

Ehhh... Júniusban frissítettem utoljára?! Azta mindenit, de rég volt! Itt az ideje már. Elmúlt a nyár, a suli megkezdődött, a munkám pedig véget ért, legalább is egy időre. Még nem pánikolok a vizsgák miatt, arra ráérek majd márciusban és áprilisban. :D Az életem kezd a normális kerékvágásban lépkedni, bár elköltözni eddig nem sikerült, de ami késik az nem múlik.
Jah belefogtam egy történetbe, azt hiszem könyv lesz belőle. Több is van ami kiinduló állomáson vesztegel, vagyis folytatni kéne, csak hogy nem mindig jön az ihletmanó. (Ám egyszer gatyába rázom magam és befejezem valamennyit.)
Oho nem volt ez mindig így. Régen utáltam írni, sőt olvasni még jobban. Már nem emlékszem hogyan történt, azért kellett egy kis idő, azon kaptam magam falom a könyveket [persze nem szó szerint, nem valami finom a papír, nah nem mintha próbáltam volna] megszerettem az olvasást, az írás jött vele akaratlanul. Eleinte összetéptem, vagy kitöröltem őket. Az első próbálkozások úgy érzem már nem állnák meg a helyüket.

Fejlődtem, változtam, már nem az a lány vagyok aki hagyja magát bántani, befolyásolni. Kemény leckék árán tanultam meg mi ami igazán fontos, kiben bízhatok meg, kik barátok, és kik aki csak kihasználják az embert. Nem rovom fel senkinek azt amit velem tett, avagy nem tett, inkább hálás vagyok. Minden egyes ember, akivel csak találkoztam és találkozni fogok a jövőben, a "tanárom" volt, és lesz.

Vége a sulimnak, július végén pedig kezdődhet a nyári gyakorlat a kórházban, mellette meló. Csúcs! Nem lesz egyszerű a kettő együtt, de nem fogok beleszakadni :D Valójában alig várom, izgalmas lesz. Hahaha... igazából csak számomra. Mindig is furán kifordítva működtem, ez most sincs másként.
Azt hiszem egyik előző bejegyzésemben kifejtettem, már nem másnak akarok megfelelni, önmagamnak is jó lesz. Az mindig sokkalta nehezebb vállalkozás.  
Mindig felteszem magamban a kérdést, - bár értelmetlen - miért foglalkozunk mások életével? A sajátunk nem elég érdekes, sikeres/sikertelen, boldog/boldogtalan, színes vagy éppen szürke? 
Talán a válasz az, hogy amíg a másikéval foglalkozunk, a miénkétől elmenekülhetünk egy kis időre, persze a végtelenségig nem, de már az picurka időt is vasmarokkal szorítjuk magunkhoz. Hát, én a magam "koktéljával" törődöm, nem szándékszom a másokét összerázni, a sajátom is bőven zagyvás, abban se egyszerű tisztán látni. :D

Egyik szerelmem a farkas

Íme, itt az én egyik szerelmem. (A másik az írás) :D Nem tudom megmondani mióta, azt sem, miért, egyszerűen csak rajongok értük. Ez van.

Annyi előítélet van bennünk, hogy lassan elfelejtjük, elsősorban és legfőképp emberek vagyunk. Senki sem születik tökéletesnek, mily unalmasnak tűnnék a világ, ha így lenne. Ha mindenki önnönmagát nyújtaná, még izgalmas is lehetne az élet. 
Jó, ha az ember egy ügy mellé áll, mely fontos néki, ám amint fanatizmus keveredik "az üstbe", nemhogy semmi jó, de még csak haszna sem lesz belőle.

Vááá szombaton zh-t írok, meg a következőn is, szuper lesz. Igaz, ha rendesen tanulok rá akkor jól fog sikerülni. Majdnem az egész délelőttömet rászántam, de az még kérdéses mennyi latin marad meg a fejecskémben szombatig. Egyre nehezül az anyag, nehezen tartunk lépést vele, viszont igyekszünk. Múlt szombaton pedig belépett életünkbe a klinikai ismeretek tantárgy, yeeeh. Annyira nem tűnik vészesnek... hehehe bár lehet, hogy csak nekem nem. :D Nah jó nem akarok ide napólszerű izét kanyarintani, igazság szerint nem tudom miért vezetem én ezt a blogot,. háhá mindegy is. A lényeg... mi a lényeg? 
Jah hogy találtam egy idézetet, ami nagyon tetszik.

„A barátság az egyetlen olyan kapcsolat, amely kölcsönös, szabad választással jön létre. Nem velünk születik, mi teremtjük. Nem fertőzi meg semmilyen testi kapcsolat, vagy érdek. Nem akarunk egymástól semmit - egyszerűen csak jó együtt lenni. A barátság születése mindig együtt jár azzal az érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Hogy ismerem őt! Ez persze sejtelem, nem biztos hogy így van. Sosem tudhatjuk, mitől vagyunk otthon egymásban. De ha a barátomhoz megyek: hazamegyek.” 

Bocsi néha zagyválok itt össze meg vissznya, az is szokásom. Kicsit gyorsan váltok témát, de kit érdekel? :P Jól van kámforrá válok balfenéken. Pá-pá *integet, majd kiesve a székéből*

Soha nem mondj le az álmaidról, még ha most kilátástalannak is tűnik a helyzet, az álmok megvalósulnak.
Én szeretek önmagam lenni; az a lány, aki szereti a régi klasszikus horror filmeket, a vicces animációs meséket, szívesen olvas krimiket, imádja a savanyú cukorkát, a keresztrejtvényeket, világot akar látni, felfedezni érdekes helyeket, jah és odavan az motorokért, még ha nem is ért a műszaki dolgokhoz. Utál megfelelni másoknak, - pedig sajnos muszáj álarcot ölteni, ha be akarunk, vagy is hogy betudjunk illeszkedni a mai társadalomba -  és néha képes önmagáról E/3. személyben mesélni. Merj néha önmagad lenni, vagy mindig. Ezt neked kell eldöntened. :)

Rakok még fel tavaszias képet. Télen még azt írtam, hogy két év múlva - ami már nem is teljesen kettő - Külföldre költözöm. Nos, ezen irányú terveim megváltoztak, egyenlőre maradok saját kis országomban, ám az utazás élvezetéről nem mondtam le, és nem is fogok. :D Annyi csodálatos hely van, annyi látnivalóm lenne, hogy erről semmiképp se tudnám magam lebeszélni.

Tavasz van, vagy csak hallucinálok?

Ideje volt frissíteni, végre vége a télnek. Bár szeretem a hideg évszakot, de a tavasznál és nyárnál nem jobban. Alig vártam hogy a szabadban lehessek, nah jó ez most nem látszik, mert hát itt tespedek a gép előtt, ami persze nem tart sokáig, csak amíg kissé frissítek az oldalon. A tavasz itt létével senki nem akar télies képeket látni. Jáhj, valamelyik nap megnéztem a Hotel Transyvaniát, hát eccsém kegyetlen...-ül jó animációs mese vagy mi a szösz, érdemes belekukkantania annak, aki fel akar rázódni, és elfelejteni a bánatát, vagy csak jól szórakozna. A legjobb gyógyszer minden bajra, fájdalomra. Vigyázat rekeszizom megerőltetésért felelősséget sem a készítők, sem én nem vállalok. Jah és hagyj tegyem hozzá ez nem egy könyveket vagy filmeket reklámozó, ajánlgatós oldal, és a helyesírási hibákért bocsi - már ha vannak. :D Asszem ennyi.