Egy új sztorin dolgozom most. Egy kis csemegét hoztam belőle nektek. Ha jól haladok vele, akkor minden héten többször lesz friss, ha nem akkor is legalább egyszer próbálkozok frissíteni.

A mai napom szintén úgy kezdődött  mint eddig az összes. Megint csak furcsa álmaimból ébredve, izzadtságban úszván kapkodtam levegő után, fuldoklókat megszégyenítve  - A pokolba! – Dühösen túrtam zilált tincseim közé. Unalmas és idegőrlő folyton így kelni. A takarót az ágy végébe rúgva, a párnát pedig a szoba sarkába hajítván ugrottam ki ágyikómból  Ám a jó modor plusz rendszeretetem nyakon csípett, mondván ne legyek trehány. Így a helyére igazítván az ágyneműt, a fürdőbe menet végeztem el a szokásos reggeli nyújtózkodást.

Fogkefe használata közben a guggolós gyakorlat került sorra. Ötvennél megállva, kifújtam magam, egy adag fogkrémet köpve a mosdóba újra kezdtem a számolást. Száznál megismételvén az előző mozdulatot, azon kattogott - állandóan pörgő elmém, mi vár ma rám. A százharmincadiknál már kombináltam összevissza, a saját agyamra mászván. Az utolsó guggolásnál – ami a százötvenedik – kórosan hibbantnak lettem nyilvánítva önnönmagam által.  

A fogmosást befejezvén, az őrület határán egyensúlyozva fogtam a fekvőtámaszokba. Szintén 50 – pihenő – 100 – pihi – 150. Bár amikor először kezdtem, csak harmincig jutottam, a karjaim felmondták a szolgálatot,  így kiterültem mint egy béka, akit elcsapott az autó. Carlos ebben a pózban bukkant rám a fürdőszoba kövén. Rázta a kacagás amikor meglátott. Mire végre kiröhögcsélte magát, a vérnyomásom az egekbe szökött. Azt mondta, félórát késtem a reggeliről, már féltek, hogy valami baj történt velem és őt küldték kutasson fel. Azóta folyton előjön ezzel a sztorival. Igen, nagyon vicces én is röhögni szoktam rajta, de valahogy akkor nem volt valami szórakoztató. 

Nah szóval mielőtt végképp a hajad tépnéd, ki a franc vagyok név szerint, elárulom. Robin vagyok, pontosabban Robin Aurora Whitney. Rendre – a hülye fiúk, alias, Dimitre, Hugh, Kenton, Orestes és Carlos – Whitney- nek szólít, rájuk hagyom. Régebben kézzel-lábbal hadakoztam, pedzegetve, Whitney a vezetéknevem, bár keresztnévként is szerepel a világon. Huh, a fiúk. Ők egy külön állatfaj, tulajdonképp határozottan állíthatom – mivel közöttük nőttem fel – egy másik bolygóról szalajtották mind az ötöt. A fekvőtámaszokkal végezvén, a földre ejtettem az alsóneműt és a hálóinget. Oh bocsánat, a hálóingnek titulált – a  sok mosástól lassan átlátszóvá vált – apám régi ingét. A zuhany alól kellően felfrissülve léptem ki. A szekrényből elővarázsoltam a sötétkék farmerem, és egy bordó kockás, direkt az alakomra szabott inget. Jó, nem úgy nézek kint egy plázacica, de ide a farmra tökéletesen megteszi. A kényelem mindenekfelett. A hajam levágattam, apám majdnem sírva fakadt a látványára, anyámnak meg tetszett a fazon. Elegem volt a hosszú hajból, ráadásul „drága, kedves, cukimuki” exem – gondolhatjátok milyen édibédi lehetett – imádta a fenékig érő hajam. Ő szerinte csak akkor nő egy nő, ha hosszú a haja. Dacból azért is levágattam jó rövidre, tisztára fiúsra, mire fatus berágott és kerek egy hónapig nem szólt hozzám. Kénytelen voltam megnöveszteni, de akkor bubisra csinálta a fodrász, amire papus már rábólintott. Nem mintha mindenben tőle függnék, csak utálom, hogy ha hazautazom be van rám sértődve. Apropó a szénaboglya a fejemen vörös színű, és szeplős vagyok, ezért gyűlölöm a nyarat, mert még erősebben látszódnak....