Bolond nap!

Hát kicsit rövidke lett, a következő már hosszabb lesz ígérem. Remélem nem lett összecsapott, így este tizenegy fele nem úgy fog az agyam, mint napközben. Azért jó olvasást. 

A mai napom is úgy kezdődött, mint eddig az összes. Megint csak furcsa álmaimból ébredve, izzadtságban úszván kapkodtam levegő után, fuldoklókat megszégyenítve. - A pokolba! – Dühösen túrtam zilált tincseim közé. Unalmas és idegőrlő folyton így kelni. A takarót az ágy végébe rúgva, a párnát pedig a szoba sarkába hajítván ugrottam ki ágyikómból. Ám a jó modor plusz rendszeretetem nyakon csípett, mondván ne legyek trehány. Így a helyére igazítván az ágyneműt, a fürdőbe menet végeztem el a szokásos reggeli nyújtózkodást.

Fogkefe használata közben a guggolós gyakorlat került sorra. Ötvennél megállva, kifújtam magam, egy adag fogkrémet köpve a mosdóba újra kezdtem a számolást. Száznál megismételvén az előző mozdulatot, azon kattogott - állandóan pörgő elmém, mi vár ma rám. A százharmincadiknál már kombináltam összevissza, a saját agyamra mászván. Az utolsó guggolásnál – ami a százötvenedik – kórosan hibbantnak lettem nyilvánítva önnönmagam által.  A fogmosást befejezvén, az őrület határán egyensúlyozva fogtam a fekvőtámaszokba. Szintén ötven – pihenő – száz – pihi – százötven. Bár amikor először kezdtem, csak harmincig jutottam, a karjaim felmondták a szolgálatot, így kiterültem, mint egy béka, akit elcsapott az autó. Carlos ebben a pózban bukkant rám a fürdőszoba kövén. Rázta a kacagás, amikor meglátott. Mire végre kiröhögcsélte magát, a vérnyomásom az egekbe szökött. Azt mondta, félórát késtem a reggeliről, már féltek, hogy valami baj történt velem és őt küldték kutasson fel. Azóta folyton előjön ezzel a sztorival. Igen, nagyon vicces én is röhögni szoktam rajta, de valahogy akkor nem volt valami szórakoztató.

Nah szóval mielőtt végképp a hajad tépnéd, ki a franc vagyok név szerint, elárulom. Robin vagyok, pontosabban Robin Aurora Whitney. Rendre – a hülye fiúk, alias, Dimitre, Hugh, Kenton, Orestes és Carlos – Whitney- nek szólít, rájuk hagyom. Régebben kézzel-lábbal hadakoztam, pedzegetve, Whitney a vezetéknevem, bár keresztnévként is szerepel a világon. Huh, a fiúk. Ők egy külön állatfaj, tulajdonképp határozottan állíthatom – mivel közöttük nőttem fel – egy másik bolygóról szalajtották mind az ötöt. A fekvőtámaszokkal végezvén, a földre ejtettem az alsóneműt és a hálóinget. Oh, bocsánat, a hálóingnek titulált – a  sok mosástól lassan átlátszóvá vált – apám régi ingét. A zuhany alól kellően felfrissülve léptem ki. A szekrényből elővarázsoltam a sötétkék farmerem, és egy bordó kockás, direkt az alakomra szabott inget. Jó, nem úgy nézek kint egy plázacica, de ide a farmra tökéletesen megteszi. A kényelem mindenekfelett. A hajam levágattam, apám majdnem sírva fakadt a látványára, anyámnak meg tetszett a fazon. Elegem volt a hosszú hajból, ráadásul „drága, kedves, cukimuki” exem – gondolhatjátok milyen édibédi lehetett – imádta a fenékig érő hajam. Ő szerinte csak akkor nő egy nő, ha hosszú a haja. Dacból azért is levágattam jó rövidre, tisztára fiúsra, mire fatus berágott és kerek egy hónapig nem volt hajlandó beszélni velem. Kénytelen voltam megnöveszteni, de akkor bubisra csinálta a fodrász, amire papa már rábólintott. Nem mintha mindenben tőle függnék, csak utálom, hogy ha haza utazom, be van rám sértődve. Apropó a szénaboglya a fejemen vörös színű, és szeplős vagyok, ezért gyűlölöm a nyarat, mert még erősebben látszódnak.

Nah elég az ömlengésből munkára fel. Ma nyolc tanítvány érkezik, ezek közül csupán kettő gyerek, a többi felnőtt. Höh, az intelligencia szintjük bizony nem nőtt meg velük együtt. Vagy azé jönnek, hogy a seggemet stíröljék, vagy pedig fel akarnak szedni. Könyörgöm, én lovasoktató vagyok, nem prosti! Hiába játszom a jégkirálynőt, nem segít, sőt csak jobban feltüzeli őket. A fiúk mindig megvédenek, ha kell, ám általában megbirkózom a feladattal. Ez az egy előnye az öt pasival való együtt lakásnak, semmi más! Takarítani luxus, főzni szintén. A szennyest azért kirakják, de többet ne is várjak tőlük. Anno amikor apuval és Hugh-val (ő a bátyám) idejöttünk nagyon zárkózott kislány voltam. Akkoriban halt meg édesanyánk. Charles Whitney-nek óriási csapást jelentett imádott felesége elvesztése.  Akit most anyámnak nevezek, Amanda Cole. Apa 8 éve ismerte meg általunk, én hoztam össze őket. A részleteket később. Szóval ne tessék félreérteni, az öt fiú, akivel együtt lakom mind rokon. Mint már tudjátok Hugh a bátyám, Carlos és Orestes ikrek, anyám nővérének fiai. Dimitre kicsit távolabbi rokon, nagyapám fivérének unokája. Kenton pedig apám húgának fia. Visszatérve a valóságba, elindultam az emeletről a konyhába. Érdekes módon én voltam az első. – Mi a fene? Hol vannak a fiúk? Eddig mindig előbb keltek fel nálam.

Kinéztem az istállókba is, de se hírük se hamvuk. Ennyire nem fáradhattak el tegnap. Egyszer csak dühös lépteket hallottam ledübörögni a lépcsőn. Nini, egy lélek! Felkuncogva megálltam a konyha boltívének takarásában, bár nem kellett, akkor se láttak volna, ha a lépcsőn álldogálok. Félig felöltözött csitri viharzott el mellettem, hangosan szitkozódva. Utána egy alsógatyás Kenton rohant.  – Várj meg Izzy, nem úgy van, ahogy gondolod! Véletlen csúszott ki a számon a barátnőd neve, esküszöm!

Számra tapasztott kézzel próbáltam visszafogni a röhögést. Minden vasárnap ez a szitu, csupán bigék cserélődnek, és eskü egyre fiatalabbak. Nem is kell bevonszolnom magam a városba, akad itt szórakozás bőven, csak ki várom a vasárnap reggelt és huss, adott a mozi. Kaján vigyorra húzva a számat caplattam a bejárat felé, frászt hozva Kenre, aki immár kétszáz wattos mosollyal, büszkén lépdelt a folyóson, engem észre se véve. Elé toppanva rá ijesztettem, mire kicsit sem férfiasan sikoltott.  – A k*va életbe Whitt! – ordítva tántorodott a falnak.

- Így jár, aki tilosban jár - fuvoláztam vidoran, majd elkomorultam. - Kenton Jordan! Tudod te hány éves? Autót vezethet már? - Bambán méregetve, zavarában egyik lábáról a másikra állt.

- Szóval még éppen csak elmúlt tizenhét - állapítottam meg elmésen. - Figyu, nem vagyok erkölcscsősz, viszont könnyen a sitten találhatod magad. Csekkoltad egyáltalán a korát?

- Azt mondta elmúlt huszonegy – motyogta már cseppet sem büszkén. Pahh, hát persze hogy hazudnak a korukról. Megesett a szívem szegényen, mert teljesen nem vagyok ám gonosz, csak egy egészen pindurit. Vállát átkarolva húztam a konyha felé. Nem zavart, hogy csupán alsónadrágban kullog velem, pasasok között nőttem fel, attól se rebbenne szemem, ha pucéran parádézna itt. Viszont őt feszélyezte a dolog, aminek hangot is adott. – Előbb pőreségemet takarnám el, utána reggeliznék, ha nem bánod – vállamat meg vonván, immár egyedül kanyarodtam az ebédlőbe. Milyen szemérmes lett. Addig páváskodott egy szál kis gatyában, amíg meg nem látott. Tök könnyű zavarba hozni a fickókat, számomra legalább is.

Mire mindenki előkerült, a palacsinta is kész lett. Ahogy leültünk enni, hogy Ken kompenzáljon, a tisztelt publikum elé tárta sivár magánéletem részleteit. Hugh is hozzá tett ezt azt, amit nem vártam volna tőle.

- A szentségit Kenton! És Hugh, mindennek van határa! – kelt ki magából Carlos. – Ha nem böki a szemeteket, akkor elmagyarázom. AZ ASZTALNÁL ESZÜNK! NEM SZEXRŐL BESZÉLGETÜNK! Zöld? Amúgy igazad van - erre fulladozva kaptam a vizespohárhoz.

Miután visszanyertem légzőszerveim felett az uralmat, magamból kikelve csaptam a fafelületre. – Még is mit képzeltek rólam, ti perverz állatok?! Az én dolgom kivel dugok és kivel nem, nem tartozom számadással senkinek, úgyhogy pofa be!

- Momentán már egy éve nem dugtál senkivel – szólalt meg Dimitre. Ezzel feltette az ire a pontot. Éreztem, a pumpa feltornászta magát bennem az egekig. Általában nagyon nehezen érik el nálam, hogy elszakadjon az a bizonyos cérna, ám most megtörtént.

- Hétfejű sárkány tüze legyen veletek, kifelé! Pusztuljatok innen a dolgotokra, tűnés! Elég zöld? – Hangom kezdte elérni az ultra magas c-t. Megszeppenten egymást lökdösve rohantak ki a konyhából, mit rohantak, úgy siettek, mint akiket tüzes vassal szurkálnak. Rekord sebességgel kiürítettem a helyiséget. A mérgem szintén távozott a srácokkal együtt. Fejemet a tenyerembe temetve rázott a kacagás. Azt hittem dögunalmas nap ígérkezik, erre tessék, és még dél sincs. Mi lesz itt még? Ha ezt Miu-nak elmesélem, könnyesre röhögi magát. Jah igen Mitsuharu Kunda a valódi neve, ám ezt senki nem tudja kimondani, Miu Kundának hívjuk, állatorvos és egyetlen barátnőm.

A napnak koránt sincs vége, így nekifogtam eltakarítani a farkashorda után. Tízre jön az első tanítványom, hét éves fiúcska. Először fog lovon ülni, bár nem újdonság számára találkozni ezekkel a csodálatos négylábúakkal. Oh, elfelejtettem említeni, én speciális lovakkal is dolgozom. Sérült, vagy fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkozom két sima lovaglóóra között.  Megismertetem őket az állatokkal, majd később fel ülhetnek rájuk, így egy csöppnyi izgalmat vihetek egyhangú kis életükbe. Csak tisztelni, becsülni tudom, azt az élni akarást, életszeretetet, ami belőlük ösztönösen árad. Még tudnak lelkesedni, úgy örülni valamilyen apróságnak, mintha hatalmas és drága ajándékot kapnának. Imádok velük dolgozni.

A benti takarítással végezvén, az istállók felé vettem az irányt, ám azt valaki, vagy valakik már kitakarították. Hm, a fiúk próbálnak kiengesztelni, ami most nem fog sikerülni. De nem látom őket sehol. Úgy tűnik, nem akarnak a szemem elé kerülni, amit nem csodálok. Soha nem csináltam még ekkora patáliát, ám ideje volt helyre billenteni a társaságot, kezdtek nagyon elkanászodni.