„Mindig arra
vártam, hogy eljöjjön hozzám. Aztán kopogtak szívem ajtaján. Az ajtóban ő állt,
azt hittem rá vártam. Engedtem, hogy
belépjen életembe, akár egy szobába, hogy aztán ott, mint az elefánt a
porcelánboltban, semmire sem vigyázva törjön, zúzzon, végül kisétáljon onnan,
vissza se nézve. Bámultam egyre távolodó hátát, s az utána csukódó ajtót. Az
élet szinte elsuhant ablakom mellett, miközben ostoba módon visszatérte után
sóvárogtam. De valaki, akinek örökké hálás leszek, levette rólam a rózsaszín
szemüveget, s végre igazi színeiben láttam a világot. Csak álldogálván
mindennek a közepén, számomra meglepő dolog tudatosult bennem. Bár fájt a
felismerés, és nem töltött el boldogsággal, tudtam hogy nagy igazságra ébredtem
rá. Nem érdemes olyanra pazarolni értékes, vissza nem térő pillanatokat az
életünkből, aki meg sem becsüli rá áldozott időnket, törődésünket.„
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése