Sokáig tartott míg el tudtam engedni. Most is eszembe jut, de már nem érzek haragot, bánatot vagy szerelmet. Egy év kellett, hogy semleges legyek az irányába, végre ennyi idő után az is lettem. Ha összefutnék vele az utcán, rezzenés nélkül elmennék mellette.
Furcsa volt nekem az egész, hiszen én olyan könnyedn lépek túl a csalódásokon, fájdalmakon. Mire rájöttem: olyan volt nekem, mint a nyomozónak a lezáratlan ügy, akta.
Mint egy szálka a bőröd alatt, ami már nem fáj csak ingerel, irritál, felbosszant. Kattogott az agyam, ideges lettem, mikor rá gondoltam. Sírtam miatta eleget, kellett sok idő, hogy kinyíljon a szemem a valóságra.
Soha nem fogom tudni lezárni, ám belebetegszem ha nem engedem el. Így lezáratlan marad, talán örökre. De ezt olyan nehéz volt elfogadni.
Ez nem is igazán szerelem, csupán vágy lehetett; vágy a szerelemre. Lehet hogy megszállottság is picit, és túlzott ragaszkodás. Baromi szívás ezzel szembesülni.