Már nem hezitálok, döntök, közlök és megyek tovább. Végre megtettem a lépéseket az önálló élet felé. Kezdem megszokni ezt az életet. Azért hiányzik anyu, tesóm. Nem volt könnyű elindulni, úgy értem lelkileg. Sose egyszerű, mert a félelem visszatarthat, ám ha nem hagyod magad, ha kitartasz a céljaid miatt, akkor a félelem sem lehet akadály, minden melléd áll. De csak akkor ha azt az utat járod, amit önmagad számára kijelőltél a leszületésed előtt. Azt követve az akadályokon könnyedén átléphetsz.
Önmagunkkal való szembesülés sokkoló, ám áldás egyben, hiszen ki tudhatná nálad jobban mi a jó neked. Működj együtt önmagaddal ne harcolj, legyél kedves másokhoz, magadhoz szintén. Hagyj fel az önsajnálattal, fejezd be az önostorozást, az önbírálatot, önutálatot önmagad lebecsülését.
Élj a jelenben, a mostban, mert minden most történik, és ha nem figyelsz, nélküled telnek el percek, órák az életedből. Nézz magadba a lelked mélyére, ne a szükség vezessen hanem a megérzések.
A szeretet motiváljon bármibe fogj is.

Sokáig tartott míg el tudtam engedni. Most is eszembe jut, de már nem érzek haragot, bánatot vagy szerelmet. Egy év kellett, hogy semleges legyek az irányába, végre ennyi idő után az is lettem. Ha összefutnék vele az utcán, rezzenés nélkül elmennék mellette.
Furcsa volt nekem az egész, hiszen én olyan könnyedn lépek túl a csalódásokon, fájdalmakon. Mire rájöttem: olyan volt nekem, mint a nyomozónak a lezáratlan ügy, akta.
Mint egy szálka a bőröd alatt, ami már nem fáj csak ingerel, irritál, felbosszant. Kattogott az agyam, ideges lettem, mikor rá gondoltam. Sírtam miatta eleget, kellett sok idő, hogy kinyíljon a szemem a valóságra.
Soha nem fogom tudni lezárni, ám belebetegszem ha nem engedem el. Így lezáratlan marad, talán örökre. De ezt olyan nehéz volt elfogadni.
Ez nem is igazán szerelem, csupán vágy lehetett; vágy a szerelemre. Lehet hogy megszállottság is picit, és túlzott ragaszkodás. Baromi szívás ezzel szembesülni.