Nem is tudom, mivel kezdjem, a jelennel vagy a múlttal?

Azt hiszem húsz évet várni valakire, nah az nehéz. A mindennapi ígérgetések, esküdözések, majd ezeket követő hazugságok lerombolják az amúgy ingatag lábakon álló bizalmat. A szeretetet is képesek kiirtani belőlünk, és végül csak a szánalom marad, az iránt, akit anno szerettünk. Lehet az illető a szerelmünk, egy barátunk, egyik szülőnk.

Látod, ahogyan a vesztébe rohan, s semmit nem tehetsz, látod hogy napról napra haldoklik és egy kicsit te is vele halsz. A lelked mélyén tudod, már nem számítasz neki. Te függsz tőle, de ő a saját útját járja, semmi nem érdekli, még te sem. Az elején bármit megtettél volna, hogy segíts neki, ám ő akkor sem kért belőle, most sem kér. A változástól félsz, pedig tudod, tovább kéne állnod, ott hagynod őt a saját poklában, ami téged is beszippant, ha nem vigyázol. Ám valamiért a lelkiismereted nem engedi ott hagynod a „padlón”. Végül magadat találod a földön.

Minden nap elhiszed, megváltozik, amikor nem teszi, valami összetörik benned. Csak arra játszol, hogy túléld a mai napot meg a rákövetkezőt.  De mi értelme így élni? Csak túlélni? Amikor átélhetnéd az életet?

Húsz évet várni valakire, nem tűnik már olyan nehéznek, hiába várni valakire, hogy megváltozik, az a baromi nehéz. Végig nézni önpusztítását, közönyét a világra, mohóságát a pótszer után. Mikor neked lenne szükséged rá, nincs ott, sosincs ott. Pedig szereted őt, de rájössz a szeretet itt már régen nem elég. Nem hallgat rád, mire dühös leszel; dühöngsz, mert nem jött el a fellépésedre, a szülői értekezletre, nem vitt magával a játszótérre. Dühöngesz, mert nem tudsz miatta a vizsgáidra tanulni, egy pillanat alatt felhúz és marhára nem érdekli. Meglógsz otthonról, csakhogy ne kelljen látnod az arcát, különben úgy megütnéd, hogy a fal adja neki a másikat. Dühöd pokoli kínokat okoz neked, rejtegetned kell, szégyenkezel miatta, hiszen ettől eltekintve jó dolgod van – mondják mások. Legalább nem agresszív, de azt kívánod, inkább volna az, akkor lenne okod megütni, fájdalmat okozni neki. Úgy ahogy ő teszi minden egyes megszegett ígéretével, hazug szavával, gúnyos megjegyzéseivel, közönyével, mértéktelen mohóságával, menekülésével a valóság elől.

Abba a szakaszba léptél, hogy már menekülsz, rohansz a könyvekhez, ők nem bántanak, nem ítélkeznek feletted. Elmerülsz a saját magad teremtette világban, ahol az van, amit csak akarsz. A valóság persze sose engedi figyelmen kívül hagynia magát. Az iskola sem nyújt menedéket ott is csak a bántást kapod, minden más csak átmeneti segítséget ad. Békére nem lelsz sehol. Senki nem tudja, mi zajlik benned a felszín alatt, nem beszélsz róla senkivel, elzárod. Szégyelled a gyengeséged, a haragod, a bánatod.  Erősnek akarod láttatni magad, így talán az leszel, ha nagyon hiszel benne. Összerogysz a súly alatt, amit cipelsz, majd felállsz, hiszen ezt kell tenned, nem csak magadért. Vannak melletted olyan emberek, akik miatt újra és újra felállsz a padlóról, ahova folyamatosan kerülsz az újabb ”ütésektől” és tovább mész az utadon.  Ő értük képes vagy előhozni lelkedből az erőt, mi ott szunnyadt benned, amiről azt hitted elvették tőled.

Minden egyes csapás, amit annak érzel, egy lecke mi erősebbé, bátrabbá tesz.

A napok múlnak, erőpróbákká válnak, hitedet ingatják meg magadban, másokban. Hited elveszted, még is talpon vagy, csinálod a dolgod, teszed egyik lábad a másik után, lélegzel, élsz, és valahogy elmosódva érzékeled a napokat. Éjjeleket hol átalszod, hol átvirrasztod, átbőgöd. Fásulttá válsz, keserű leszel, nem hat meg semmi, közömbösséged idegesítene, ha nem lennél oly fáradt. Végül elérkezik a holtpont, úgy érzed nincs tovább, csak a „végső menedék” hozhat megnyugvást. Hiszen úgy sem érdekel senkit mi van veled, mit élsz át. Egy valakit azonban nagyon megijesztesz, mérhetetlen fájdalommal nézi néma szenvedésed. Segítséget ad neked, szaksegítséget, mert képtelen tovább azt figyelni, amit művelsz magaddal. Nem bírná elviselni ha, eltűnnél az életéből, hiszen csak te vagy neki meg a testvéred. De ő még kicsi, nem érti igazán, mi zajlik körülötted.

A hónapok telnek, újra talpra állsz, megerősödve, visszaszerezve az életed feletti irányítást. Aki fájdalmat okozott többé nem bánthat. A könyvek még mindig menedéket nyújtanak, de igyekszel a valóságban boldogulni. Barátok vannak melletted, próbálod a tinédzserek átlagos életét élni. Hiszen mindenkinek vannak sötét napjai, nem csak te szenvedsz.

Azoktól kapod a legnagyobb pofonokat, akiktől nem is számítsz rá. Megint a földön találod magad, a változás tiszavirágéltű volt, pedig most azt gondoltad, békét találtál. Nem érted mi történik, csak sodródsz az árral, bebeszéled magadnak – pontosabban mások neked, ha nem is konkrét szavakkal – hogy te nem vagy elég jó, azért nem volt tartós a változás. Elhiszed, értéktelen vagy, törött vacak, aki semmire sem jó. A tanulmányaid leromlanak, a barátaid értetlenül nézik, mi van veled; fogalmuk sincs, mit tegyenek. Azt hitték egy erőd vagy, amit nem vehet be a vihar, igázhat le egy hadsereg. Csak annak tűntél, de törékeny, csupa karcolás, horzsolás vagy. A fal, amit magad köré építettél, megreped, végül beomlik, maga alá temetve. Kimászva, tovább menetelsz, bár ezer és ezer sebből vérzik a lelked, a szíved darabokban, amiket egyenként szedsz fel, hogy összeragaszd.

A családod egy némely tagjai azt mondják gyerek vagy még, semmit sem tudsz az életről. De a szemed mást mesél, a tekinteted öreg lett, és bár bölcs nem lettél, az élet megedzett.

Lebecsülnek, újra és újra, eljátsszák a kis játékaikat, elhitetik magukkal, hogy ők a tökéletesség. A látszat mindenekelőtt; mások, jaj! mit gondolnak rólunk. „Én mindent megtettem, a többi nem az én dolgom”! Ezt szajkózzák, hiába tudod nincs igazuk, mások hisznek nekik.  

Majdnem elérik a céljukat, de az őrangyalod veled van, összeszorítod a fogad, éled az életet tovább. Az erő, a tudás benned van, a tapasztalatokat nem veheti el tőled senki, egyedül azok a tieid. Persze akkor még nem tudod.

A segítség nem jön, a „jó szándék”, a jó tanácsok, a bírálatok, viszont jönnek csőstől, kéretlenül.

A csapások jönnek, évről évre durvul a helyzet. Segíteni csak akkor hajlandóak, amikor ők jónak látják, ahogyan elképzelik, mindegy hogy az nem segít rajtatok. Olyan dolgokat mesélnek fűnek-fának, ami hazugság. Hitetlenkedsz, amikor meghallod, elképzelni sem tudod, miért hazudnak ekkorát. Majd rájössz lassan, a saját elhatárolódó, zéró támogató viselkedésüket magyarázzák ilyen-olyan mesével, holmi szőke hercegről gyerekkel. Tív éve tartó kapcsolatról hablatyolnak, bizalmas barátra hivatkozva. Nevet nem mondanak, túl sok időbe telne nevet kitalálni, mert messziről bűzlik, hogy MESE. A támaszod is értetlenül szemléli a dolgokat, nevetnétek, ha éppen nem veletek történne ez. Az egész hasonlít a tragikomédiára, vagy egy tele novellára.  Kapkodod a fejed, szinte beleszédülsz a kavargó szóbeszédbe, mi egyre messzebb kerül az igazságtól. Sajnálkozó tekintetek vesznek körbe, ám hiába néznek, az életetekbe nem látnak bele, nem hagyjátok. Talán ez is a probléma forrása. A ti szégyellni valótoknak fogjátok fel, más felnőtt ember szégyenét.  A viselkedése, az ő „szegénységi bizonyítványa”, nem a tiétek.

Még nem látjátok, de függő kapcsolat négyetek köteléke.

Minden évben ugyan az a nóta, kisebb megszakításokkal. Néha tudatában van annak, mit tesz, mekkora fájdalmat okoz nektek, még sem képes a hosszantartó tiszta tudatra. Nagyobb bajban van, mint bárki gondolná, a megmentő nem jő el, nektek kell a megmentőt játszani. Ami nem megy könnyen. Határaidat feszegeti, persze nem szándékosan teszi. Ám hiába inted magad türelemre, elszakad a cérna és üvöltesz, akkor is, ha azt veszed észre, zeng a ház, és semmi de semmi, nulla reakció, vagy ha van, az még jobban kihoz a sodrodból. Addig ordítasz, amíg el nem megy a hangod, megbetegítve a tested. Rosszul vagy a tudattól hogy hallják mások, őrültnek gondolnak, bűntudatod van. El kéne fogadnod, ez van! Ám még küzdesz, kapaszkodsz a reménybe, igen hamarosan változás lesz, annak kell lennie. Megint rácáfol a reményeidre, eltörik benned valami. Sikítanál, törnél-zúznál, világgá menekülnél, elbújni még sem tudnál. Nem lehet, már a könyvek sem adnak támaszt, belőlük nem meríthetsz erőt. Az írás, oh igen az erőt ad, és még talán nagyobb menedéket, mint valaha hitted volna.

Amikor a legnagyobb a sötétség, találkozol egy csoporttal, akik utat mutatnak a fény felé, csak azzal, hogy vannak, meghallgatnak. Végre érzed, újra élsz, igazán élsz.  Végre újra tudsz örülni az apróbb dolgoknak, annak ha süt a nap, ha eső áztatja a szomjas földet. Még félsz nagyobb társaságban, de már nem rettegsz kórosan. Figyeled az embereket, ebben az időben válsz igazán jó megfigyelővé. Ráébredsz, sokkal több a világ, mint amit eddig gondoltál róla. Kezdesz elhatárolódni a gondoktól, bár a szabadulás messze van.

Az üvöltő düh csendesül benned, ám nem hallgat el teljesen. Nem a feszültség uralja az életed immár. Megismered egy nagyon jó barátod…. saját magad. Ő az, aki végigkísér utadon, támaszod a bajban. A hited visszatér, bár el sem veszítetted, csupán elzártad egy ajtó mögé. Tudod, hogy jobb élet rendeltetett számodra, igyekszel elérni az álmaidat.  Hit, erő, öröm kel birokra keserűséggel, hitetlenséggel, fájdalommal.

Kapcsolatok, jönnek-mennek az évek folyamán, ér öröm, fájdalom, csalódás, te okozol csalódást, ám el tudsz engedni mindent. Azért jó dolgok is történnek. Olyan barátokra találsz, aki tanulnak tőled valamit, és te szintén tanulsz tőlük.

Vannak vicces szituációk; „ azért van a nagyobbik gyerek megfázva, mert a kisebbik szoknyában van télen” mondat viszi a pálmát. Ámbár ez a mondat nem viccből hangzott el, mert aki mondta az komolyan gondolta. A korlátolt ember gondolkodásmódja, értékrendje nem visz előrébb, de még hátráltat is. A rosszindulat ott van, érezni, de hogy tudatos lenne, azt nem hinném.

Hiába mondanád az ellenkezőjét, ők azt hiszik, tökéletesen csinálnak mindent. Belenyugodsz, már nem változnak meg, világ életükben ilyenek voltak. Az örökös szurkálódásuk, kóros kíváncsiságuk, figyelmetlen butaságaik közben észre sem veszik, kiken gázolnak át, hogy átgázolnak- e valakin. Vagy elfogadja az ember őket olyannak amilyenek, vagy szenved miattuk.

Hiába tudod ezt, még mindig felbosszant a viselkedésük.

Az elengedés lett az eszközöd a túlélésre, a fájdalom, a harag, a negatív gondolatok elengedése. És igen, az emberek elengedése is. Akinek mennie kell, hagyj menjen, aki marad, az maradjon. Mindennek oka van.

Mindig lesznek emberek, aki irigykednek majd az erődre, a tartásodra, arra a csendes erőre, ami fent tart a felszínen. Nem tudják micsoda harcot vívtál, hogy megtarthasd ezt az erőt. Mennyi átsírt éjszaka, megszenvedett nappal áll mögötted. Bújjanak bele a „cipődbe” és járják végig az utadat, akkor majd esetleg megértik, mi zajlik benned mélyen. Betekintést engedsz az életedbe, ám nem mindenkinek. Soha nem hagytad, hogy igazán beléd lássanak, úgy érzed elgyengítene.

Másoknak nem hagyod, de saját magadat folyton bántod, szavakkal, negatív, elbecsülő gondolatokkal. Ideje lenne szeretned, tisztelned, becsülnöd önmagad.  Ideje elhinned, bármire képes vagy. Olyan erőt, tudást kaptál, amivel a világot is megválthatnád. Kezd önmagaddal. Urald a gondolataidat, cselekedeteidet. Ne ragaszkodj semmihez és tiéd a világ!

Veszítsd el önmagad, hogy újra megtaláld. Ne más tükrében keresd önvalódat, a sajátod éppen elég. Nem kell keresned a szeretetet, hiszen abból vagy.  A másik által kapunk teljes képet önmagunkról, de csak azt az oldalunkat világítja meg, amit egyébként nem látnánk. Minden ember egy kerek egész, nem holmi fél.  Két boldogtalan ember nem lesz boldog együtt, mert a boldogságot nem megtaláljuk, hanem megosztjuk. A boldogság nem cél, hanem maga az út.  Egyedül járni rajta nem feltétlen jelenti, hogy magányosan bandukolsz. Lehetsz magányos a tömeg közepén is. De egy valami mindig jusson eszedbe: soha, sehol sem vagy egyedül. Szeretet mindenütt jelen van. Nem mindig feltűnő, csillogó, de ott van.