Rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy idáig süllyedünk. Ez szégyen. Saját magunk alatt vágjuk a "fát"? Normálisak vagyunk? Felégetünk mindent, hogy "helyet csináljunk" a mit tudom én minek? Amikor meg nem lesz oxigén, amit belélegezzünk, akkor majd siránkozunk, jaj mit tettünk? Mondok valamit! Nem fogsz tudni sírni, mert addigra halott leszel!!! Ha így folytatjuk, a mi életünkben elpusztítunk mindent, ami élő, végül mi halunk meg. Nem fog megmenteni a pénzed, a hatalmad. Szívderítő jövőkép, nem igaz? Inkább úgy írnám le... A legborzalmasabb, legvérengzősebb rémálomnál is rosszabb. Hamarabb bekövetkezik, mint gondolnád.
De még megállítható a pusztítás, még van esély, hogy a gyerekeink oxigénhez jussanak. Ne várjuk meg, míg azt mondják túl késő, vége mindennek. Állítsuk meg ezt az őrületet!
Nem merek felmenni a közösségi oldalakra. Csak a pusztítás nyomait látom, a gyűlőlködés fröcsög, egymás alázása, hibáztatása, gyilok, brutalitás, háború, vér folyik a csapból is.
Ha lehetne egy kívánságom... Azt kívánnám, bár olyan világban nőhetne fel a gyermekem, amely tele van oxigénnel, élettel, élőlényekkel, fákkal, őserdőkkel, és olyan emberekkel, akik békében tudnak élni egymással.
Azt hiszem túl nagy a kívánságom, úgy érzem teljesíthetetlen.
Akinek van egy cseppnyi esze, az próbál változtatni, akinek meg nincs, az hülyén is fog meghalni. "Akinek inge, az vegye is magára."
Szívesen elvinném magammal, ha tehetném, egy jövőbeni sétára, azokat aki nem törödöm módon bánnak az élővilággal. Olyan sokkoló lenne, hogy összepiszkítanák a nadrágjukat. Talán, de csak talán észhez térnének, amíg nem késő. Nem vádolok senkit. Felháborodni nem tudok már. Haragot sem érzek, csupán fájdalmat. Csalódtam az emberekben, mélyen csalódtam.
Szeressünk, nevessünk, éljük meg a csodákat, mik még megmaradtak nekünk. Mentsük, ami még menthető... Aztán kitudja.
Ég veletek. Vigyázzatok magatokra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése