Karához igyekeztem, szelíd, engedelmes, igazi áldás a
farmnak. A sok csődör és pasas között elvesznénk egymás nélkül. Meg persze ott
van Queen is. A tartása, kinézete miatt neveztem el régen királynőnek. A
viselkedése hajaz Karáéra, viszont a férfiakat nem tűri meg a hátán, sem a
közelében, kivéve a gyerekeket, őket imádja.
A fiúcska után, a következő gyermek libbent az istállóba. Vöröske
kislány, haja két fonatban lógott a vállára, zöldes barna szeme vidáman követte
a mozdulataimat, ahogy lecsutakoltam Karát. Mosolyogva néztem fel rá, ő erre
közelebb merészkedve a karámajtóra tehénkedett. Úgy nézett ki, mint én
gyerekként: valószínűleg kivasalva, tisztán adták rá a ruhát, ám nem maradt
sokáig olyan.
- Ezt majd én is csinálhatom? - kérdésére épp válaszoltam
volna, amikor egy férfihang kiáltására lettem figyelmes. A kislányka
elfintorodva vázolta, nagybátyja kissé dühös. - Elszaladtál előle, igaz? -
huncut vigyora elég volt válasznak.
- Nah nyomás, szólj neki, hogy itt vagyunk. Nem szeretném,
ha rám is mérges lenne. Mire a kislányka visszatért a rokonával, addigra
végeztem. A fickó tényleg elég felpaprikázottnak tűnt, de szerencsére az ilyen
alakokat simán lerendezem, ezeket szoktam megenni ebédre. Hehehe.
– Hol van a főnöke? – így egyből durr, be sem mutatkozik,
azt sem várja meg, hogy üdvözöljem.
Jól van, nem csak te
tudsz csípőből tüzelni hapikám, nah erre varrj gombot! - Itt áll ön előtt.
Miben segíthetek?
– Öö… én egy Robin Whitney nevű alakot keresek – kicsit
visszább vett a nagy arcából, háhá.
- Ezzel az alakkal beszélget éppen. Még egyszer megkérdem,
miben segíthetek? – Tanácstalanul vakargatta a tarkóját, nem nézve a szemembe.
Höh, ebbe mi ütött?
- Bocsáss meg kérlek, a neved alapján azt hittem férfi vagy.
Nos, hogy ez tisztázódott, még annyit, elég idős vagy gyerekek oktatásához? – leesett
állal, teljesen szétcsúszva lestem ki a fejemből. Hogy mi vaaan?? Minek néz ez
engem, tininek? Ráadásul letegezett.
- Huszonkilenc évesen, tizenhárom év tapasztalattal a hátam
mögött elég érettnek tart unokahúga tanításához? – most az ő álla zuhant a
földre. Igent hebegve, vörös arccal viharzott ki az istállóból. Vörös fejjel? Hogy
egy férfi ennyire el tudjon pirulni, hihetetlen. Még csak azt se mondhatom,
hogy a vörös haja miatt; hiszen köztudott, a vörös sörénnyel megáldottak - vagy
átkozottak, ki hogyan látja - tudnak ilyen mértékben pirulni; mivel fekete
színnel rendelkezik.
Melody - mert időközben megtudtam – döbbent nézett bácsikája
után, akárcsak én, majd egymásra pislogva kidőltünk a kacagástól. Ilyet sem
értem meg amióta beszélni és járni tudok.
Héé, nem vagyok kispályás, ha a gonoszkodásról vagy a
férfiak zavarba hozásáról van szó, de azért ezen én is meglepődtem. Mennyinek nézett?
Hmm… erre rákérdezek tőle, amint eljön a kislányért. Jájj, nem jó ötlet, ha megint elvörösödik,
nem bírom ki röhögés nélkül és attól tuti még vörösebb lesz, mint a rák, én meg
a nevetéstől leszek az. Majd kifaggatom
Melt, biztos fog neki panaszkodni.
De tényleg, tizenötnek?! Nah, dupla annyi, egy év hijján,
ami már nem számít egész évnek. Bár én nem kezdek el pánikolni, mint kedves jó
rokonom, igen a bátyámról van szó. Most harmincnégy, ám nagyon jól emlékszem a
hisztire, mit levert a bűvös harmadik X- es szülinapja alkalmával. Fel is vettem videóra, sajna a fiúk, férfiúi
szolidaritásból elvették, majd megsemmisítették, a lányok - értsd: Miu, Amanda,
én - legnagyobb bánatára. Pedig de szívesen újranéztem volna.
Az óra remek hangulatban telt, nem gondoltam volna, hogy
rokonlélekre lelek a gonoszkodás, és a csínytevés terén egy kislányban.
Az óra végeztével, megmutattam Melnek miképpen csutakolja le
Karát. Azt is megtudtam, e tevékenység alatt, „drága” nagybátyja egyedülálló,
fantasztikus munkája van - ezt Mel mondta így, még véletlenül sem én - a neve
tök jó (Grimwoe Charl) és még jóképű is. Pafff. A padlóra kerültem, képletesen
persze. A lányka elég átlátszóan próbálkozott párt keríteni kedves
rokonának. Aranyosan úgy tettem, mint
aki belemegy a játékba, nem akartam kiábrándítani szegény kislányt.
Mikor befejeztük az állatok ellátását, cukin elbúcsúzott
Karától, közben belépett az emlegetett egyén. Bólogatva hallgatta Mel
magyarázatait, ellenben rá sem nézett, végig engem mustrált. Borzongás futott végig a gerincem mentén
tekintetének izzásától. Hoztam a szokásos tüneteket, úgy mint tenyér izzadás,
belső remegés, erőteljesebb szívdobogás. Combjaimat összeszorítva kezemet
zsebre vágva ácsorogtam egyik lábamról a másikra, színtiszta rémület kerített
hatalmába a saját reakciómtól. Nem szoktam én minden fazontól begerjedni,
felizgulni. Nagyot nyelve elköszöntem Meltől, a férfire csupán egy pillantást
vetve. Ott hagytam a kétszemélyes társaságot, eltrappoltam az istálló másik
végébe. Majd Andyvel egyeztetik az anyagiakat. Andy a szervező, különben is
jobban ért az emberekhez, mint én. A nagy rohanásomat Light bokszánál fejeztem be.
Megérezhette lelkiállapotom, mivel izgága természete jobban kiütközött rajta.
Felnyergelt Light-ot, kantáron kivezettem, pillantásra se
méltatva Grimwoe-t. Ősidők óta az első pasi, aki kiváltott belőlem ilyen szintű
vágyat. Szabályosan elmenekültem, pedig nem vagyok az a fajta. Néha elébe
megyek a dolgoknak, nem futamodom meg előlük.
Miután kiértem a mezőre, minden gondot magam mögött hagytam.
Light vígan vágtatva nyargalt a végeláthatatlan terepen.
Ezután a felkavaró találkozás után egy hétig nem láttam a
fickót. Ám tett róla, hogy ne felejtkezhessek meg létezéséről. Első nap egy csokor virágot kaptam tőle, mire
felvilágosítottam telefonon, utálom a vágott virágokat. Erre, még aznap este
küldött a kedvenc parfümömből egy üvegcsével. Akkor jött a futár, mikor Miu
átjött vacsira. Az „aranyos” nőszemély vagy fél óráig nevetett az képemen.
Következő nap testápoló érkezett, szintén a kedvenc illatommal, gyöngyvirág
kivonattal. Miu két röhögés közepette kinyögte tőle kapott fülest a hapsi.
Elküldtem az ótvarba, mármint először a pasit, végül Miut, utána
én is nevettem. Harmadik nap cd-t kaptam, baromi jó zenékkel. Negyedik nap
chilis és mentás csokit, amiket imádok. Ohh istenem! Ez a faszi ki akar nyírni!? Valamit tennem kell, de mit? – Filóztam
hangosan.
Felhívtam életem megkeserítőjét. Második csörgésre felvette.
Sajnos a csoki megzavarta az elmém. A szám és az agyam nem volt összhangban.
- Ha még egyszer csokit küldesz, imádni… akarom mondani,
utálni foglak! - Imádkoztam nem vegye észre nyelvbotlásom, ám hiába. Kuncogva
duruzsolt valamit, amit nem értettem, mivel a saját hülye elszólalásomon paráztam. Hangja kitisztult, aminek hálás voltam. – Holnap elvihetlek valahová? Ígérem tetszeni
fog.
- Nem! – Vágtam rá és kinyomtam a hívást. Úgy dobtam el a
telefont, mintha valami undorító csúzsómászó lett volna. Szerencsére a készülék
a kanapéra esett.
A hétvégéig ment a huzavona, egészen szombatig. Addigra az
idegeim cafatokban lógtak, a fiúk rátettek plusz egy lapáttal. Szóval reggel
még csak-csak rendben mentek a dolgok, délben kiosztottam a bandát, ám estére
már herótom volt mindenkitől. Mr Hólyag alias Grimwoe, megjelent a verandánkon,
amit a skacok díjaztak velem ellentétben. Egyetlen szó nélkül bezárkóztam a
szobámba, összepakoltam két napra való cuccot, kimásztam az ablakon és
elszöktem, amit kamaszkorom óta nem műveltem.
Olyan gyorsan nyergeltem fel Light-ot és húztam el a csíkot,
mint még soha. Egyetlen embernél lelhetek együttérzésre, Gapponinál, az öreg
remeténél. Nagyon nagy ritkán beszél, ám ha megszólal mindig valamilyen bölcs
tanácsot ad.
Most sem faggatózott, csak intett a fejével, fáradjak
beljebb. Kicsi háza van a birtok déli csücskében, már nagyapám idejében is itt
élt. Barátságos, otthonos légkör fogadott, lágyan ropogott a tűz a kandallóban,
az kanapé előtt lévő asztalon mentatea gőzölgött két bögrében. Úgy tűnik már
számított az érkezésemre. Ez a másik furcsasága, mintha előre látna dolgokat,
persze nem beszél erről, de az ilyen jelekből mindig tudom. Levetettem magam a kanapé bal sarkába, a
csizmámat még a bejáratnál hagytam, így kényelembe helyezkedhettem. Gapponi
felém nyújotta a bögrét, közben tekintetével kedvesen végig simogatott. Mivel
soha nem ismertem a nagyapámat, ő helyettesíti számomra.
Befészkelte magát a kanapé másik sarkába, és mosolyogva
meredt a tűzbe.
Mások számára úgy tűnhet, arra vár öntsem ki a szívem, de én
tudom, nem vár semmire, egyszerűen csak élvezi a csendet, a társaságomat
szintén, még akkor is ha nem váltunk egyetlen szót sem. Ez kell a hangzavar,
tömeg, és a fiúk szívatásai után. Már gyerekként értékelni tudtam ezeket a
csöndes, békés órákat. Néha napokat töltöttem el vele, esténként kiültünk a
csillagok alá és mesélt nekem. Imádom a hangját, igaz csak nagyon ritka
alkalmakkor hallhatom, de olyankor elvarázsol. Nem szimpla meséket mondott,
legendákat, a régi korokból. Az életéről nem beszél, én meg nem faggatom, ő se
engem. Kimondatlan kompromisszum ez közöttünk.
Vannak elszólalásai, amiktől hátast dobok néha, ám általában
csöndesen éldegél.
A tűzbe bámultam, amikor megszólalt.
- Rád hagyom a házat - a szavaitól megremegett a bögre a
kezemben és kiloccsant a tea. Rosszallás nélkül nyomta a tenyerembe a
szalvétát, hogy feltöröljem a kilötyögtetett folyadékot.
- Gapponi kérlek, ne mondj ilyet, nem akarom. Még sokáig
velünk leszel.
- Nézd kicsi Aurora – amikor megszólal, mindig a középső
nevemet használja, szerinte az jobban illik hozzám. – Nem leszek már fiatalabb, kilencven éves
elmúltam.
- Nem látszik rajtad – tényleg nem lehet róla meg mondani,
ötven vagy több, kortalannak tűnik, ezt már kislány fejjel is láttam. Magassága
eléri a száznyolcvan centit, nem egy kétajtós-szekrény, azért nagydarab. Nincs
szakálla, nem szereti. Haja még fekete, dús, rövid viszont inkább kócos hatást
kelt a frizurája. Vonásai nem torzultak el, bőre barna a napon végzett
munkától. Nem tudom, hogy csinálja. Sokszor rákérdeztem már, ám mindig csak
sejtelmesen mond valamit és kész. Bár szerintem nem foglalkozik a világ negatív
oldalával, a saját életét éli, nem érdekli a stressz, a rohanás, a szövegelés,
minimális beszédre törekszik, csak a lényegre szorítkozik. Olyan ételeket eszik,
amit ő maga termel, dolgoz fel. Nem kell neki a pénz, csak annyit költ amennyit
feltétlenül szükséges.
- Nem akarom, hogy elmenj, a házat sem akarom! -
Hisztiztem, mint egy ötéves.
- Dehogynem akarod a házat. Nem vitatkozom veled, lányom.
Tudom, ijesztően hangzik, de az én időm lejárt - letette a kezében tartott
bögréjét és közelebb hajlova megfogta mindkét kezemet.
- Figyelj, vagdalkozhatsz, csapkodhatsz, sírhatsz,
átkozódhatsz, elküldhetsz a pokolba is, attól ez a tény, tény marad. És a
döntésem se változik meg. Ez itt mind téged illett – mutatott körbe egyik
kezével. Szememet elöntötte a könny,
amint elképzeltem ő már nem lesz itt. Átöleltem a derekát, vállába fúrva a
fejem. Újra gyereknek éreztem magam, ő meg csak ringatott a karjában, hogy kiadjam
a feszültségemet. Elmeséltem, miért szöktem meg a főépületből, mi nyomaszt már
hetek óta. A történetem végén ítélkezés, vagy egyetlen szó nélkül leoltotta a
villanyt, betakart és hagyott a kanapéján aludni.
Napok óta most aludtam végig az éjszakát álomtalanul,
békésen. Pedig nagyon jól tudom, tegnap este minden egyes szót komolyan
gondolt. Ha nem is holnap fog meghalni, maximum fél évet lesz még velünk. Nyögve nyújtózkodtam, megérezve a kávé
összetéveszthetetlen illatát máris felpattanva tettre készen vigyorogtam.
Hónapok óta nem éreztem ekkora erőt, akaratot magamban.
Felkaptam a tegnapi bögrémet, amiben most a fekete nedű
illatozott. Kiittam a kávét, s jókora löketet kaptam vele a mai napra.
Körbetáncolva a helyiséget, eltöprengtem Gapponi szavain. Ez itt mind téged illet. Igaza volt, tényleg engem illet. A ház ő
maga, mindent, ami itt megtalálható, maga készített, kivéve a kanapét, azt én
ajándékoztam neki. Mikor elmegy nem hagy egyedül, vigasz nélkül. Ő ezt, a
nyugalom kicsiny szigetét adja nekem.
Gapponi keresésére indultam, bár nem sokáig kellett kutatni
utána, a kertjéből jött oda hozzám. Vigyorom láttán ő is mosolyogva
lépkedett. Elém érve homlokon csókolt
majd csendesen, ám még mindig mosollyal az ajkán kikerült és cseppet sem
sietős lépteivel bement a házba. Én kint
maradtam, élvezve a napsütést, a szellő simogatását.
Semmi kedvem nem volt visszatérni a főépületbe a többiek
közé. Így hát Gapponival töltöttem a napot csendesen, szavak nélkül, még is
vidáman. Ám másnap elérkezett az ideje a hétköznapokba való visszalépésnek.
Nehéz szívvel köszöntem el az öregtől, féltem most láthatom, ölelhetem,
beszélhetek vele utoljára.
Azt hiszem kár volt parázni, Charl „úrfi” nem jelent meg
többször a küszöbömön.Viszont a rákövetkező napon történt valami.
- Ez a Paradise Ranch. Miben segíthetek? – az orrnyergemet
dörzsölgetve fogadtam a hívást. Tiszta bolondokháza volt a délelőtt, a délután
sem ígérkezik habkönnyűnek. Dimitre anyja, Farrah partyt akar adni, itt a
ranch-on, erre a fiúk elhúzták a csíkot a farm legtávolabbi csücskébe valami
munkára hivatkozva. Pfff, hiszi a piszi. Van elég munkás a farmon, de mindegy.
Inkább eltűnnek balfenéken, csak ne kelljen részt venni a szervezésben, a
buliban már benne lennének. Fenéket! Vááá vissza a híváshoz. Bocsánatot kérve
kérdeztem újra mit óhajt a telefonáló.
- Robin te vagy az? – a hangra majdnem dobtam egy hátast. Ez
Grimwoe Charl vagyis, Melody nagybátyja. Folyton kikezd velem, amit nem
díjazok, mert hát Whitney vagyok, azaz, nálam semmi sem megy könnyen, ráadásul
túl gyanakvó a természettel áldott meg az ég. Meg ki szereti, ha úgy udvarolnak
neki, hogy felsorolják a hibáit, és át akarják formálni. Vagy elfogadnak, vagy
nem, köztes megoldás nincs.
- Nem, egy boszorkány vagyok és megszálltam Robin testét. Ki
más van a négy fal között, telefonon lógva, ilyen szép időben? – valamelyik nap pont azt
mondta, tetszik neki a szarkazmusom, persze akkor, ha nem rá irányul.
- Tudod, hogy utálom amikor így beszélsz! – Nah tessék, mit
mondtam?!
- Grimwoe, egy csomó meló szakadt a nyakamba, nem érek rá
szövegelni. Mond gyorsan – kezdtem besokallni, ami a hangomon is
hallatszodhatott, mert szabadkozva le akarta tenni. – A pokolba Grimwoe Charl,
ha már meg mertél zavarni, regéld el, de kurva gyorsan mit akarsz, különben
kitekerem a nyakad.
- Ejnye Whitney kisasszony, hát illik így beszélni a
jó barátjával? – hangja olyan mélyen csengett, amiről nem hittem, hogy
lehetséges. Fújtatva hátradőltem a székemben.
- Mondod, vagy leteszem – hintázva a székkel magam alá húztam
a lábam.
- Ma este vacsorázni megyünk.
- Bazd meeeg! – Visítottam ahogy felbuktam a székkel. A
telefon lerántva magammal feküdtem a padlón, számba véve sérüléseimet.
- Mi történt? Csattanást hallottam. Robin, csak nem
felborultál a székkel? – kacagása sajnos most nem fakasztott nevetésre, sokkot
kaptam. Hányszor utasítottam vissza az elmúlt két hét során? Vagy százszor,
erre csak úgy mellékesen bejelenti, vacsorázni megyünk. Hogy a fenébe jutottunk
idáig? Már nem vagyok ijesztő, sem elég gonoszkodó a férfiaknak? Mazochista ez a
pasi, azt szereti ha „beletaposnak”, vagy mi a szösz? Csúcs, eszméletlen!
- Akkor hatra érted megyek.
- Charl vetted a nem szó jelentését? Mert nekem NEM úgy
tűnik. Felőlem oda mész ahova akarsz, én azonban nem megyek veled sehova. Nem
vagy az esetem haver. Most le kell tennem, sok a dolgom.
- Oh, Robin hazudj csak magadnak, engem nem versz át. Hatkor
ott leszek nálatok - nevetése volt az utolsó, amit hallottam mielőtt
megszakította a vonalat, ami feldühített. A földhöz vágván a kagylót, őrjöngve
pattantam fel. Életemben először aratott győzelmet felettem egy faszi.
- Nah jó, a meccsnek nincs vége húsom, nem ismered te még a Whitney
gonoszkodást és vérmérsékletet – fenyegettem meg a mutatóujjammal a padlón
heverő szerencsétlen vonalast. Bár elég nevetséges látványt nyújthattam csípőre
tett kézzel, ujjamat lengetve egy telefonra. Ki is tört belőlem a röhögés. Miu
így talált rám: görnyedten, hasamat fogván könnyesre kacagva magam.
- Ro, mi a francot művelsz? – Hitetlenkedő vigyora láttán
elkapott a görcs, alig jutottam levegőhöz. Beszédre képtelenül, mutogatással
próbálkoztam. Hát mit ne mondjak, nem vált be túlzottan.
- Robin, mesélj hagy röhögjek én is.
Bal kezemmel a hasamat fogva, jobbal felállítottam a széket,
és visszaraktam a telefont a helyére. Mire lecsillapodtam, Miu már helyet
foglalt a kanapén.
