Mennyire meg tud lepni egyes emberek viselkedése, véleménye, gesztusa. És rájövök, hogy nem is ismertem őket igazán. Az utóbbi két-három évben nem figyeltem eléggé, eltunyultam. A megfigyelőkészségem kissé kopott és poros, ideje "takarítani" XD. 
Csalódtam, nem kicsit; csak akkor lehetek boldog ha fiatalon férjhez megyek és szülök egy rakat gyereket? Csak akkor leszek értékes nő? Attól hogy nincs gyermekem, még szeretnék, csak nem felelőtlenül, hanem átgondoltan, felkészülten lelkileg és anyagilag egyaránt. 
Idén mindenkit elkapott a házasulási vágy.  Imádjuk egymást párommal, de előbb szeretnénk biztos lábakon állni, mielőtt belevágunk egy ilyen komoly elköteleződésbe, és persze ismerni egymást jobban. Összeszokni; mert sosem egyszerű együtt élni, néha még önmagunkkal sem :) 
Akik azt gondolják, képtelen vagyok elkötelezni magam, azok elmehetnek a sunyiba. Nem hirdetem a fészbúkon: nézzétek, férjhez mentem, vagy megyek! Van magánéletem, amit szeretek a nyilvánosság bevonása nélkül élni. Mint láthatjátok, nem osztok meg olyan személyes dolgokat, (pár képen kívül) mint régen, csöppet el is hanyagoltam az oldalam. Többek között ezek miatt: új városba, új lakásba költözés, új munkahely, és dolgozom egy új történeten, amit ide nem szeretnék feltenni. Ahhoz nem érzem elég jónak még. Ám nem hagyom veszni a többit sem, csak most úgy érzem ez kikívánkozik belőlem.
 Kalu történetét, amit ő mesél nekem, sem dobtam sutba, bár szegény úgy érezheti. Kicsit haragszik is rám, de ez van; megszoksz vagy megszöksz! :D És hogy miért nem ő veti papírra, ez esetben monitorra? Mert mesélni imád, de írni azt nem. Az ő tolla-ujjai vagyok.
Én szeretek kiírni magamból mindent, ami fáj, elszomorít, vagy éppen felvidít. Imádok írott szavakkal játszani, mesét mondani.